Esettanulmány I.

2018.09.17

Sorsszerűség,
Mi az irányítás?
Cselekedet áttranszponálása a helyes irányba,
Belső megélés,
Megértés a cselekedetben

Jelen írásomban szeretném megosztani veled azokat a pontokat, amelyeket a mostani világunk felépítettsége miatt nehéz a saját fejlődésünk irányába állítani.

A kezeléseim során felmerülő gyakori probléma a nem "középúton járásból" (harmónia hiányból) adódik, mivel a két végpontban élés nem ad lehetőséget a haladásra.

Az első eset, amivel sokaknál találkoztam, az, hogy valaki olyan szinten hisz a sorsszerűségben, hogy szinte felszámolta magában a cselekedetek, tettek fontosságát, és teljesen kiadta a kezéből az irányítás lehetőségét. Ez természetesen félig jó, de szembe kell nézni azzal a ténnyel, hogy helyettünk senki nem fogja megcsinálni a feladatot, még ha sorsszerűen is vagyunk egy szituációban, élethelyzetben. Ezért vagyunk itt!

A fentire egy példa:

Esetemben nem érne semmit a belső megvilágosodásom, ha egész nap csak élvezném a belső megéléseim tömkelegét, ülnék az önsajnálatban, hogy milyen a világ, és most, hogy megértettem a működését, várom, hogy a pódium legtetejére emeljen engem a sors, hogy onnan prédikálhassak.

Na, ez az a helyzet, életszituáció, amely magától nem fog eljönni!

Ehhez nekem kell felemelem magam oda!

Ha most nem ülnék itt a saját akaratomból, a blogomat írva, soha nem olvasnád, amit erről megéltem. Az, hogy megtörténhetett velem ez a csoda, sorsszerű! De hogy mit kezdek vele, az rajtam múlik! Azon, hogy én beteljesítem-e a sors akaratát, vagy nem.

Spirituális egoizmus: A spirituális egoizmus, egy olyan létező fogalom az emberek életében, amely pusztítóbb, annál, mint aki "ész nélkül" cselekszik. Utóbbi egy idő után legalább rájön, merre van a helyes irány.

A spirituális egoizmus nagyon veszélyes mert életünk végéig csinálható, gyakorolható tévút, amely egyáltalán nem fedi a valóságot. Akik ebben magas szintre jutnak, többé nem befogadóak, az alázatot nem ismerik, tudálékosak, rendszeresen széthullott életet élnek, párkapcsolatot nem ápolnak, mindenbe beleszólnak, mindent kijavítanak, csak azt ismerik el, amit ők csinálnak.

Ennek van egy enyhébb változata, azok, akiknek a nagy spirituális magaslatok szűk beláthatósági mezsgyéjén van egy rés, és rájönnek, belátják, hogy ez az út nem működik.

Tapasztalataim alapján, ebből a körből nagyon nehéz kilépni, mivel nem értik a saját feladatukat, egyszerűen mondva, nem vállalják a felelősséget a tetteikért, mert ha ezt megtennék, az rámutatna a hibáikra, és változni, változtatni kellene. De ugye mi azt nem szeretjük....

Az első eset, amit bemutatok, a cselekvés és a felelősségvállalás hiányát tárja eléd, ami a két gyeplő lenne a kezünkben az életünk irányításához!

Egy hölgy abban kért tőlem segítséget, hogy napi szinten meditál, magas szinten áll spirituálisan, de nagyon rosszul érzi magát. Az elemzés során kiderült, hogy rengeteg olyan szituáció van az életében, amit nem szeretne csinálni, csak a kényszer miatt van benne, ebből következően kevés sikerélményt él át, sokan bántják őt szavakban, amit nem szabadna hagynia, hogy megtegyék vele.

Az ő esetében az egót kell erősíteni, és többet cselekedni. Ezek miatt az elszenvedések miatt, nem meri önmagát adni a hétköznapokban, ezért rosszul érzi magát. Változásokra van szüksége, és ki kell állnia önmagáért.
Szavaim kiverték a biztosítékot a hölgynél, aki teljes tagadásba ment át. Szerinte ami vele történik az mind sorsszerű, és neki ez az útja.

A következő párbeszéd zajlott le közöttünk:

- Az az utad, hogy szenvedj?
- Nem, de ebből fogok tanulni...
- Mit tanultál ebből?
- Nem tudom, de valószínűleg ebből kell tanulnom, és még nem tanította meg a sors, azért vagyok itt. Csak azért jöttem el hozzád, mert nem bírom tovább.
- Szerinted a sors büntetni akar, hogy tanulj?
- Nem, de neki ez kell, hogy tanuljon.
- A sorsszerűség ebben az esetben nincs jelen az életedben. Olyan szinten távol vagy önmagadtól, hogy a sors jelei már nem jutnak el hozzád. Azért jöttél el hozzám, hogy elmondjam neked, a sors soha nem vinne ilyen fájdalmak közé, ezt mind te csinálod magaddal! Ami azért jó hír, mert így, ezeknek a szavaknak a hallatán megértheted, hogy ha ezt te csináltad, akkor benned van a lehetősége is annak, hogy jobbá tedd, vagy visszacsináld. Ami bent az kint. Amit megélsz most, az a belső világod, ami nem tetszik. A sors pedig úgy szeret téged, hogy hagyja, hogy ezt megéld. Hiszen nem tud neked szólni, hogy ne tedd, mert neked kell feljutni hozzá, hogy megértsd Őt, mert Ő erre nem képes. Bízik abban, hogy ha neked elég rossz lesz, cselekedni fogsz! Azt kell megmutatnom, hogy te azért vagy itt, mert itt akarsz lenni.
- Nem akarok itt lenni! A sors hozott ide!
- És mikor fog kivinni téged ebből?
- Ha megtanultam a leckét!
- Mikor fogod tudni, hogy megtanultad a leckét?
- Amikor megszűnik a probléma.
- Ez teljesen jó! Akkor csak várni kell...
- De nem bírom tovább!
- Akkor mit kéne csinálni?
- Nem tudom.
- Én cselekednék...
- De mit?
- Le kellene raknod azokat a koloncokat, amiket nem szívesen csinálsz.
- De nekem nincs ilyen az életemben.
- Értem. Akkor nincs is gond!
- Nem is tudod elképzelni, mennyit meditálok, a teljes ürességben vagyok, tisztulok.
- De mégis itt ülsz velem szemben! A haladást, a felelősség vállalása fogja beindítani.
- Én mindig vállalom a felelősséget...
- Most arra gondolok, hogy ha a kudarcodért, ami miatt itt vagy, vállalnád a felelősséget, és nem a sorsra hárítanád azt, amit nem teszel meg, akkor felszabadulnál.
- Na jó, nekem egyedül is menni fog ez! Te még nem érted ezeket a rendszereket igazán, és majd meg fogod látni, hogy ez nem úgy van, mint azt te gondolod. Én 20 évet töltöttem a személyiségfejlődés útján, sok tanulni való vár még rád. Én ebben sokkal többet értem el, mint te. Már csak az idő is bizonyítja. Te 2 éve ébredezel! Rengeteg sorsszerű dolgot éltem meg! Nem kell, hogy kioktassanak, mikor van jelen a sorsszerűség.

Négy hónap telt el, a hölgy újra jelentkezett, már nagyon rosszul van, a depresszió minden tünetét produkálja (A depresszió a cselekvéshiány tünete!)

Elhatároztam, hogy stratégiát váltok. Nem elemzem, kezelem. Még gyenge ahhoz, hogy szembenézzen önmagával.

Az aura teret telepakolom életenergiával. Tűzerőt használok nála...fejlesztem az erőcsakrát, ami később hat majd az idegrendszer tűrőképességére.

6 kezelés után, újra elemeztem őt.

- Hogy vagy?
- Sokkal jobban, felszabadultam. Jobban viselem a bántásokat. Nem veszem magamra.

(A felszabadulás hatására beismeri, hogy bántják)
- Bántanak?
- Igen, olyan dolgokban, amit szívvel-lélekkel megcsinálok, de nem úgy, ahogy ők elképzelik, ezért nekem esnek.
- A munkahelyeden?
- Igen. Ha nem pont úgy csinálom, ahogy ők elképzelik, akkor agresszívan nekem jönnek, üvöltöznek velem. De közben, amit csináltam az meg jó. Csak nem úgy, ahogy ők csinálták volna.
- Szerintem nagyon kreatív vagy. Nagyon jó, hogy nem úgy csinálod, ahogy ők. Ettől vagy egyéniség!
- Igen! De ezt nem díjazzák.

(Most valahogy megpróbálok rámutatni, nem vele van a baj, hanem azzal, ahol van!)
- Az első alkalommal mikor itt voltál erre gondoltam, hogy azokat a koloncokat amiket cipelsz, le kellene raknod. Mit gondolsz most erről?
- Ez miért kolonc?
- Mert egy olyan rendszerben akarsz megfelelni, amiben már nincs helyed.
- De sokkal jobban vagyok, és viselem a helyzetet.
- Ez igaz, de most azért vagy jól, mert nem tőled származó energiákat hordozol. Magyarul függsz tőlem. Ez nem helyes. Ezt az energiát a fejlődésre kellene felhasználni, nem a túlélésre...
- Azt nem értem, hogy ha ennyi szeretetet adok a munkámba, miért ez a tükör?

(Itt láttam, hogy elkezdték érdekelni a miértek, gondoltam lejjebb ások)
- A hozott dolgaid az oka, amit most is hordozol a szüleid miatt. Soha nem ismertek el téged. Ezért meg akarsz felelni mindenkinek, mindenben. Szeretet hiányban vagy magaddal szemben. Ez a fő ok! Ezért szenvedsz!
- Ez igaz...
- Ezért szembe kell nézned azzal a problémával is, hogy nem ismered a szeretetnyelvet. Sem magad sem mások irányába. Hidd el, tudom mit beszélek! Én sem ismertem...Pedig azt hittem igen.
- De én ismerem a szeretetnyelvet!
- Nem még nem ismered... Ha ismernéd, az életed boldog lenne. De te most a megfeleléskényszer, cselekvés hiányában szenvedsz. Ahhoz sokkal magasabb szintű megélés kell. Értem, hogy próbálsz szeretni, felemelkedetten élni, de más próbálni, és más megélni. Tudom, ezért nem vagy hibás. Azért vagy itt, mert látod, hogy változnod kell. (Ezzel újra kivertem a biztosítékot nála)
- Ezt rosszul látod, ismerem a szeretetnyelvet.
- Igen ismered, de magaddal szemben is?
- Igen! Rengeteget gyakorlatoztam ezen...

Újra-újra-és újra csak a tagadással szembesülök, nincs befogadás...

Döntést hozok!

Három tanítót ismerek:
1, Van, aki a félrevezetések, hiedelmek tanítását adja át, és azon elszenvedések miatt ébrednek fel az emberek, amit ott művelnek velük.
2, Van, aki az igazságon, a becsületen keresztül próbálja átadni a tudást.

(Ez a két tanító, akármilyen furán hangzik, ugyanolyan értékű, ha globálisan nézzük. Csak az első a szenvedésen keresztül tanít, a második a szenvedésmentes utat tanítja).
Miért egyenértékű nekem ez a két út? Mert azt látom, a legtöbben a szenvedést választják!
Ezzel megéltem Jézus tanítását! Hogy ő a magvető és oda kell vetnie a magot ahol táptalaj van. Csúnyán hangzik, de válogatni kell, kibe lehet magot vetni, és ki az akit a harmadik tanítóra - a sorsra - kell bízni!

3, A sors a legnagyobb tanító!

De akkor miért kellenek az olyanok, mint én?
Ezen sokat töprengtem. De a válasz egyszerű! Azért, hogy a legnagyobb tanítót lefordítsuk, értelmezzük, szabályrendszerét az emberek elé tegyük. Ez a feladatunk.

Milyen egyszerű, igaz? Mégis a kétely fogad mindenhol. Pedig látják, hogy az én életem is mekkorát változott, és mekkora utat jártam be rövid idő alatt.

Nekem viszont meg kell tanulnom, hogy a mágusok legnagyobb erénye a türelem!

Tehát döntöttem!

Elengedem őt...

- Megmondom őszintén, hogy nem tudok rajtad segíteni, mert egyáltalán nem vagy befogadó, és nem bízol bennem, amit meg tudok érteni. Ezért azt látom becsületesnek, ha ezt nyíltan vállalom előtted, és a sorsodra bízlak. Hiszem, és bízom abban, hogy magadra fogsz találni.
- Értem. Hát sajnálom...
- Én is sajnálom, de így kívánja a becsületem, hogy megmondjam. Nem szeretnélek kihasználni, és olyan illúzióba ringatni, hogy majd jó lesz, mert így ez nem lesz jó! Sajnálom...

Megöleljük egymást búcsúzóul, majd így szól:

-De én jövő héten mégis csak jönnék!
- De mit csináljak veled? Akármit mondok azt vagy csinálod, vagy nem, látom jól...így mihez kezdjek veled?
- Adj még egy lehetőséget!

Akkor ott belém csapott a sorsszerűség érzése, ez a megoldandó feladat, nincs kihátrálás, neki általam kell változnia. Felismertem!

- Rendben! Ha úgy érzed, segítségre van szükséged általam, segítek!
- Köszönöm, szeretném a segítséged kérni!
- Természetesen!

Ahogy kikísértem az ajtón, belém hasított, hogy akinek segítségre van szüksége az mindig segít másokon! Így hát eszembe jutott, hogy megfordítom a helyzetünket!

Így szólok:

-Az jutott eszembe, hogy kérnék tőled egy nagy szívességet, a legközelebbi alkalomra! Tudnál nekem ebben segíteni?
- Hát persze! MI lenne az?
- Abban kérném a segítségedet, engedd meg, hogy megmutassam a szabad, boldog életet, és bízz bennem, hogy megmutathassam az ösvényt is neked. Megtennéd ezt értem kérlek?

Visszafordult hozzám, rám mosolygott, átölelt, és így szolt:

- Hát persze, hogy igen! És köszönöm neked!
- Én köszönöm neked, hogy megteszed értem!

Eljött a következő alkalom! Mint akit kicseréltek...Egy új ember ült velem szemben.

Így kezdte a beszélgetést:

- Gondolkoztam azon, amit mondtál! Megvallom okosan csináltad. Minden igaz volt, amit mondtál...Utálom azt csinálni amit csinálok, le akarom rakni az összes szart az életemből ami zavar. Ott akarom hagyni a munkámat...Meg akarom változtatni az életemet!

Ott ültem vele szemben tátott szájjal, semmit sem tudtam mondani a meglepődéstől.
A múltkori alkalommal teljesen megnyitottam őt, ami a felém való bizalmat erősítette...

Kezdődhet a munka.

Pár hét alatt jutottunk odáig, hogy a fizikai síkig emeltük a változást, egyre csinosabban öltözött, megváltoztatta a frizuráját, és felvállalta, hogy otthagyja a munkahelyét, és beadja egy olyan helyre az önéletrajzát, amilyenre mindig is vágyott.

A következő hetekben már nem csak álom volt, hanem valóságalapja is lett az álom-munkának, hiszen válogatásra készült, bejutott egy meghallgatásra...Nagy volt az öröm!

Mikor utoljára beszéltem vele, nagyon készült, hogy őt válasszák ki. Mondtam neki, én nagyon szeretném, ha ez most sikerülne, mert ezzel sikerélménye lesz, ami nekünk most nagyon jó, hiszen így az egó dagadhatna egy kicsit, ami a további fejlődéshez jól jönne, mivel az egó felelős a cselekedetért!

Egyben bocsánatot kértem tőle, hogy feladtam vele kapcsolatban a hitemet. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha is megcsinálja ezt, hát még ilyen rövid idő alatt.

- Ááá, én úgy érzem, a legjobb stratégiát vetetted be ellenem, ha akkor nem küldesz el, soha nem változtam volna...megijedtem, eszembe jutott előtte a négy hónap, amit egyedül végigszenvedtem. Tudtam nem megy egyedül! Inkább változtam.
- Ez érdekes, én csak őszinte voltam veled...

Pár hét múlva jött egy üzenet, hogy felvették, és köszön mindent. Nagyon örültem, hogy sikerült!

Később hallottam, hogy nagy a boldogság az életében, kifejezetten boldoggá tesz, hogy részem lehetett ebben!

A következő részben egy újabb történetet ismerhettek meg! 

Hamarosan jön a II. rész!